Tető csere, padlás söprés II.

Lelet

Tegnap tudomásomra "jutott", hogy azok a régi iratok, amelyeket a padláson találtam az egyházunk tulajdonát képezik.
Így tulajdonképpen jogtalanul vettem magamhoz belőlük néhányat, ezért azokat visszaadnom egyházközségünk lelkészének, ezzel remélem enyhítem tolvajiságom vétkét.
Szóval, miután közzé tettem, hogy megmentettem néhány papirost az esetleges tűzrevtéstől,(és haza vittem)közölték velem, hogy nem kellet volna vagyis elloptam.
A jó az egészben az, hogy (talán vétségem miatt)azt az utasítást kaptuk, hogy a padláson lévő összes dokumentációt gyűjtsük össze (majd adjuk le jogos tulajdonosának, az egyháznak), ezáltal talán megmentve azokat a pusztulástól.
Mielőtt azonban megválnék tőlük, mutatok belőlük néhányat az érdeklődőknek:

Tető csere, padlás söprés I.

Nem is gondolná az ember micsoda "kincseket" rejthet egy öreg padlás! Főleg ha az egy valaha volt iskola padlása... A különböző okiratok, könyvek stb. dátumozása egészen az 1950-es évekig nyúlik vissza.
Előlegbe néhány sebtében készült fotó:

Ősszel

Lord, még mindig nem hagyott fel láda-szeretetével.
Szerinte a láda az ő helye, ezért, hogy beleférhessen eltávolította belőle a babot, majd saját magát tette helyébe:





Még parkettázás és meszelés előtt festettem a szobám falára egy napraforgót. De a "restaurálási munkák" során nem volt szívem eltüntetni, így meghagytam nyáridézőnek a hideg téli napokra (a képek még meszelés előtt készültek). Íme:

Mindenszentek

Ady Endre:

HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...


Bár Kosztolányi Dezső Halotti beszéd c. verséből már néhány sort idéztem, most mégis közzé teszem e verset teljes egészében.

Halotti beszéd


Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.